Tegnap megbeszéltük a fiúkkal, hogy ma mindenki addig alszik, ameddig csak tud. Engem ötkor kidobott az ágy, de már ez is egy óra többlet alvást jelentett az elmúlt öt naphoz képest, amikor reggelente négykor keltem. Szívesen indítom ilyen korán a napjaimat, mert nagyon szeretem a hajnalokat. A csendet, az új nap lendületét, az újrakezdés lehetőségét. Örülök, hogy bár kissé már hűvösebbek a hajnalok, mégis lehet még ilyenkor a teraszon kávézni, olvasni, naplót írni. Végiggondolni, hogy merre tart a napom. Imádkozni, hogy meghalljam a hívást, és tudjam, mi a dolgom. Ne szórjam szét magam, hanem lássam, mi a valódi feladatom. “Csendben születik az élet” – írja Mustó Péter. Ezért szeretem annyira a hajnalokat.
Mozgalmas, érzelmekben és programokban gazdag hét áll mögöttünk. Hét nappal ezelőtt egy Pécs melleti domb tetején, az Ivica Portán ébredtünk csodálatos mediterrán hangulatú környezetben. Egy barátunk esküvőjét ünnepeltük itt előző este. Illatos pínea fák, buja leanderek, édes fügétől roskadozó bokrok és olajfák ölelték körbe a reggelünket. A Porta mellett egy templom égbe nyúló tornyából hallgathattuk a harang hangját, amit annyira szeretek. Nagyot sétáltam, jógáztam és engedtem, hogy a természet megerősítsen éltető erejével.
A hétfői iskolakezdést nem vártam, a keddi PiheNő Kör nyári szünet utáni első foglalkozását viszont annál inkább. Szerdán sajnos temetésen voltunk, de a szomorú búcsúzás után, a hét végére két örömteljes esemény is várt ránk.
Az egy hetes karate tábor után a férjem 3. dan, a fiúk pedig 5. kyu fokozatra tettek sikeres vizsgát, nekem pedig péntekre elkészült a Pihenőkert című novelláskötetem.
Ráadásul a mai nappal megnyílt webnaplóm is, képújságként rögzítve pillanataimat, töprengéseimet, megtapasztalásaimat.