Finoman kopogó eső hangjára ébredek. A lakásban csend van, még mindenki alszik. A férjem mellettem, a gyerekek a folyosó végén, a nálunk vendégeskedő szüleim pedig az alsó szinten. Két napja érkeztek hozzánk, több mint kétszáz kilométerről.
Halkan mozdulok, nehogy valaki felébredjen. Vacillálok. Lemennék a konyhába, de inkább maradok. Fülelek lefelé, vajon a szüleim alszanak-e még. Szinte biztos vagyok benne, hogy ébren vannak már, csak ők sem akarnak bennünket zavarni, ezért úgy tesznek, mintha aludnának. Ilyenek az együtt töltött ajándék napok. Mindenki a másik kedvében akar járni.
Végül Csöpi, az ágyunk alatt lévő kuckójában éjszakázó tacsink dönt, és erőteljes farokcsóválással jelzi, hogy neki ki kell mennie, hívja a természet. Nincs mit tenni, le kell vele mennem kiengedni. Azért még mindig reménykedek, hogy nem én ébresztem majd a szülőket. Nem hagyom, hogy Csöpi kopogós körmeivel egyedül csattogjon le a lépcsőn, inkább a karomba veszem, úgy indulunk lefelé, egészen nesztelenül. Igazam volt. Apukám az ágya szélén üldögél. Már ébren van. Mosolyog, amikor meglát, és hangos köszönés helyett csak int, nehogy felébressze a másik ágyon, neki háttal fekvő anyukámat. Aki szintén csak szótlanul, de mosolyogva emeli a karját, amikor meglát. Jó, hogy Csöpi kisegített bennünket.
Anyukámmal húslevest készítünk. Nem is emlékszem, hogy mikor főztünk utoljára együtt. Mindig egyedül főzök. Furcsa, hogy ketten vagyunk a konyhában. Mondom neki, hogy nyugodtan üljön le, pihenjen, megcsinálom én. Ő azonban minden munkát ki akar venni a kezemből. Végül megegyezünk, ő pucolja a zöldségeket.
Nagy csokor petrezselymet teszek a tálcára. Frisset, illatosat. Sokat. Jó lenne belőle eltenni télire, de nem szólok semmit.
– Mossam meg mindet? Lefagyasztod, ami kimarad? – kérdezni anyukám, szinte olvasva a gondolataimban, miközben már tisztogatja is az élénken zöldellő leveleket.
Valamit azért mégis kérek tőle:
-Ráírnád a zacskóra, hogy mi van benne? Szeretem látni a kézírásodat. Jó érzés lesz ránézni, amikor nem lesztek itt.